Akkor fussunk! 4.

 Az indiánnyár a végét taposta, s emiatt már nem igazán akadt olyan ember, aki csak út sétálgatna késő délután. Főleg nem az egyetem melletti félszigetre, ahol más sem volt, csak régi romos épületek és a hajóház. Ilyenkor is szoktak edzeni, ám akkor egy lélek sem szelte a vizet. Csak egy srác ólálkodott ott, hátha felbukkan valaki. Várakozás közben lefoglalta magát a megannyi színes levél bámulásával. A fák tele voltak még velük, a térkővel kirakott úton is bőven akadtak. Azonban a félsziget legbelsőbb pontjánál lévő pavilonba mintha vödörszámra szórta volna be őket. 

 Direkt előbb elkéreckedett az óráról, hogy őt láthassa. Sebtében vette le magáról a melegítőt, egyszer majdnem meg is fejelte az öltöző padját. Még a zuhanyzást is elnapolta - pedig szüksége lett volna rá -, csak áttörölte a kényes területeket nedves törlőkendővel, aztán végigkente a hónalját dezodorral. A testhezálló táncruhát viszont elfelejtette lehámozni magáról, s erre akkor jött rá, mikor buszon ült. Nem volt mit tenni, még a pulóvert sem vehette le, mert akkor már fázna. Így inkább hagyta a fenébe az egészet és nézte a mellette elsuhanó utcát.

 A hajóházhoz érve igyekezett minél természetesebbnek tűnni, nem akarta, hogy bárki is valami zakkant kukkolónak tűnjön. Ugyan erre semmi szükség sem volt, egy árva lélek nem tartózkodott a közelében. Először úgy gondolta, túl korán érkezett: alig múlt háromnegyed öt; körülbelül ilyenkor szokta megkezdeni az edzését a fiú. Imádta, ahogy feszülő, nyúlánk karjaival vállára vetette a kajakot, ügyelve arra, hogy a hajótestbe rakott evező ne essen ki. Meg mikor kihúzza magát, lassít a tempón. Örült is, csalódott is volt, hogy még sosem vette észre őt, miközben egy pillanatra sem téveszti szem elől őt. Néha arról képzelgett, miként közeledjen felé, szólítsa meg, netalán a kajakos fiú vegye észre és meleg mosollyal biccent felé. Aztán a körök végeztével megvárná, ameddig visszaviszi a hajót a csónakházba és átöltözik. Utána odamenne hozzá... mindig eddig jutott csupán, tovább sosem merte engedni fantáziáját. 

 Mikor már legalább negyed hat volt, kezdte feladni a reményt, hogy aznap egyáltalán láthatja az ő vízifiúját. A trikó és a collant nem segített már egy fikarcnyit sem a ruhái alatt, sőt, mintha még rontott is volna a helyzeten! Így inkább könyvtárba tervezett menni, kivenni valami olvasnivalót, aztán a lakásán, amit másodmagával osztott meg a Táncművészeti Főiskolához közel. Nem volt nagy durranás, de annál inkább otthonos, bár a fürdő kék színével nem tudott megbarátkozni: jobban szerette a bézs, esetleg barnás árnyalatokat.

 Maga sem tudta, miért járt egy teljesen más egyetem könyvtárába és miért kölcsönzött az egyik ottani diák olvasójegyével. Bármelyik másikba is beiratkozhatott volna, sosem dobogna a torkában minden egyes alkalomnál a szíve, hogy le ne bukjon. Ehelyett kockáztatott. Szóval ő volt Kim Nam Joon, a villamosmérnök-hallgató, születési dátuma alapján utolsó éveit taposhatta az egyetemen - hacsak nem ismételt pár évet a delikvens. 

 A pultnál, ahol a kölcsönzés zajlott, csak egy magas férfi állt neki háttal egy bordó garbós pulóverben, krémszínű nadrágban és fahéjéhoz hasonló árnyalatú mokaszinben. Egyértelűen és félreérthetetlenül heteró. Vagy nagyon szerethette a divatot, vagy a homlokára volt tetoválva nagybetűvel: MELEG VAGYOK! Természetesen felkiáltójellel. Ám meg kellett hagyni, tökéletesen illett a nyurgaságához és festett sötétbarna hajához. 

 Remegő gyomorral vette elő a pecsétfoltos olvasókártyát - természetesen a villamosmérnök volt ilyen nemtörődöm -, meg a két megviselt Murakami könyvet az asztallapra, kicsit hangosabban, mint kellett volna, csak, hogy észrevegye őt az alkalmazott. 

 - Áh, szép délutánt! - mondta a fiú, de még nem fordult Jimin felé. - Egy pillanat, csak végzek az adminisztrációval. Kész őrület, komolyan! Mentem volna azzal a másik féleszűvel Dunkin' Donutsbe. 

 - Neked is szép délutánt! - ejtett meg egy ideges mosolyt a másik felé. - Ráér.

 A pult túloldalán ügydködő fiú új volt, összeszorított állkapoccsal remélte, hogy nem ismeri azt a bizonyos Nam Joont. Bár a garbóját és makulátlan nadrágját elnézve nemigen áll szóba olyannal, aki még a műanyag fóliába csúsztatott papírdarabot is képes olajfoltossá és viharvertté máguskodnia. Szerencséjére már csak pár sornyi maradt hátra, aztán új jegyet kap. 

 - Na, akkor lássunk neki! - ült le egy irodai székbe, aztán odagurult Jiminhez, akinek a szíve kihagyott pár ütemet.

 Ugyanis ott állt - ült - előtte az a srác, akit már hetek óta figyelemmel kísért kajakozás közben. Testközelből még észbontóbb volt, mint a testhezálló sportruházatban, esetleg a megszokott kék polárpulóverben. Kicsit komolyabbnak, férfiasabbnak képzelte, de így nem volt teljesen olyan, mint valami istenség. Sőt, még imponált is neki a sugárzó vidámsága, na, meg az az már-már fekete csillogó szempár. És nem volt a homlokára varrva a szexuális beállítottsága. 

 - Szóval Haruki. - sóhajtott, közben Jiminre nézett és mosolygott. - Nekem Ryu jobban tetszik, de Harukit sem vetem meg. Skandináv krimit olvastál már? 

 - Nem nagyon, de szemezgettem már párral. Még van pár könyv a listámon, de később tuti szeretnék olvasni. 

 Jimint meglepte Jin - teljes nevén: Kim Seok Jin, könyvtári alkalmazott -, közvetlensége, ahogy lazán elbeszélget egy vadidegennel, mintha már jóideje ismerősök lennének. Legalább nagyjából minden olvasóval volt valami közös téma, amivel elindulhattak és nem kezdődött el egyszer sem az a kínos szemezgetés és a feszült hangulat. 

 - A Fehér éjszakát imádtam, ha nem pofátlankodok a listádra Jo Nesbøval. - nyitotta ki Jin a második Murakami-kötetet, s olvasta be a vonalkódott a kis ketyerével. - Imádtam a leírásokat, a hangulatát. Igazán, nagyon-nagyon vágytam arra a kis lappföldi faluba utazni, de máskor meg szögegyenest más vizekre eveztem gondolatban. 

 Ekkor kezdett Jimin izgatott lenni: Jin magához vett egy tollat a monitor mellől, hogy aztán kihúzhassa a legutóbbi kölcsönzést.

- Még fontolóra veszem. - biccentett mosolyogva. 

 A szájában összecsomósodott a nyál, s alig tudta lenyelni a torkában keletkezett gombóc miatt.

 Te jó isten, mindjárt kihúzza a kis tasakból azt a nyamvadt papírt, hogy megnézhesse a nevet. Tuti, ezer százalék, hogy ismeri azt az átkozott Kim Nam Joont, sőt, biztosan unokatestvérek, vagy netalán a felesége. Jézusom, számon fog kérni, hogy én ki a fene vagyok, filózott idegesen. 

 Egyből megkönnyebbült, mikor egy futó pillantást vetett a névre, még csak nem is nézett fel Jiminre, mikor széthajtotta az olvasójegyet. Határozott tollvonással húzta ki a dátumot és a kölcsönzött könyvek számát, ám a vonal nem lett szögegyenes a magabiztosság ellenére sem. 

  - Szeretnél kölcsönözni is most, vagy csak visszahoztad őket? - kérdezte, mikor a kerekekkel rendelkező ládába helyezte a köteteket. 

 - Szerintem megbarátkozok a skandináv krimivel. Amúgy dán? - mondta Jimin megkönnyebbülve, mégegy mosolyt megejtve, amit már Jin is láthatott.  

 - Neem, nem. Norvég. Dánok közül nem sokat ismerek, de jó ötletet adtál. 

Azzal Jin kitolta a ládát a pult mögül, aztán az előtérbe ment, ahol mindenféle automata, meg esernyőtartó volt. Mikor már az aprótermetű, vörös fiú nem láthatta arcát, elvigyorodott. Már tavaly óta keresi Nam Joon az olvasójegyét, de sehol sem találta. Ő meg csak úgy heccből nem írt neki újat, na, meg azt sem elmlítette, hogy sokszor látja a rendszerben a nevét pár remekmű mellett. Miközben egy szelet csokit vett (B9), azon gondolkozott, hogy ki lehet a svindler és rövidet, vagy lattét igyon. Szimpatikus volt neki az ifjabb Nam Joon - alig lehetett tizenkilenc, maximum húsz a srác -  valahogy nem akaródzott neki elmondani a tényeket, hogy komoly bajban lesz, ha tovább játszik a tűzzel.

 A lattéval és a Snickerssel felszerelkezve ment vissza a kis birodalmába, amit aznap egyedül felügyelt, ugyanis kollégája nagy színészkedések közepette vonta ki magát a munka alól. Pedig Jin szent meggyőződése volt, hogy könyvtárban dolgozni muris dolog. Csend, normális emberek, bár az adminisztratív része az egésznek kicsit lapos, de nem nehéz. A műanyagpoharat az asztalra rakta, aztán kibontotta a csokoládét. Fél kézzel vezette a bevásárlókocsihoz hasonló kis szerkezetet. 

 Hiába volt magas, akkor is kifogott rajta a polc teteje. Dunsztja sem volt, hogy eszkábálta le az az apró fiú a legfelső alatti sztelázsiról a két Murakamit. Először próbált lábujjhegyre állni, kezei kifehéredtek, ahogy a falapba kapaszkodott közben. Mikor már rájött, semmi esélye sincs, elővette a kisméretű létrát, ám már cseles volt: a lábak alá helyezett két-két Agatha Christie-t.

 - Nem aggódsz azért, hogy emiatt bajba kerülhetsz? 

  Jimin végignézte az egész kis mutatványt, meg kell hagyni, jól szórakozott rajta. Meg azon is, hogy Jin kishíján hanyatt esett a roppant pontos építményén állva. 

 - Jézusom! - kiáltott fel egyik kézzel a polcba kapaszkodva, másikkal pedig a könyvet mellkasához szorította. - Nagyon para, ahogy mindig a semmiből bukkansz fel. Mikor jöttél kölcsönözni, akkor is meglódult a szívverésem.

  - Bocsánat, nem volt szándékos. - kuncogott Jimin. - Segítsek?

 - Nem, nem kell. - legyintett, mikor a második kötet is a helyére került. - Amúgy meg Agathának már teljesen mindegy. Szerintem csak erre valók az öreghölgy firkálmányai.

 - Pedig egy Christie-regény átlagban kétszázötven oldal, az alatta lévő Harry Potter viszont kábé hatszáz. Jobban megérné azzal, mert csak egy könyv épségét kockáztatod. - mutogatott Jimin. - Egyébként nem ironikus, hogy pont egy könyvtáros csinál ilyet, aki vasmarokkal fojtogatja, persze csak képletesen, a rongálókat?

 - De az akkor is egy Harry Potter. - nevetett fel Jin.

 - Igazad van. Szóval akkor mégis hallgattam rád, és a Fehér éjszakára esett a választásom. Meg körbenéztem Murakami Ryunál. Mindegyik könyve jónak tűnik, majd legközelebb tőle vinnék valamit. - mutatta fel az egy szem könyvet. 

 Ha eddig nem követte, leskelődött volna Jin után, akkor is nagyon szimpatikus lenne neki. Jiminnek igenis bejött, hogy ilyen talpraesett, vicces és értelmes a másik. Érdekesnek találta a parfümöt is, amit használt: jellegzetes és fűszeres, akár az olasz konyha. Emlékezett rá, még tavaly télen a karácsony előtti leárazásoknál szúrta ki ugyanezt az illatot, de még a negyvenszázalékos kedvezmény ellenére sem volt rá pénze.

 Miután végeztek a kölcsönzéssel, Jimin továbbra is ottmaradt a pultnál. Szerencsére Jin nem nézte a szerencsétlenkedését, ahogy azon agyalt, mondjon-e még valamit, vagy csendben menjen el. Háttal állt neki és éppen átbújtatta a garbón a fejét, hogy levegye a pulóverét. Nem akarta bámulni a fenekét, de egy nagy barna folt tényleg nagyon szembetűnő volt ott. Hátul. Zavarában azt sem tudta, szóljon-e neki, esetleg nem szól neki és hallgat örökre. 
- Khm, Seok Jin... nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. - Jimin arca lassan olyan vörös lett, mint a haja. 
 Zavarában beszívkodta az ajkait, orcáiba vér szökött. Tágra nyílt szemekkel nézett Jinre, aztán beletúrt puha tincseibe. 
 - Mondd, mi az? - nézett rá nevetgélve a másik aranyos reakcióin. Mint akit épp előbb kaptak rajta az első maszturbáláson és próbálja magát kimagyarázni. 
 Hebegni, meg mutogatni tudott csak Jimin, meg összevissza magyarázott valamit a zsebről és a barna nadrágról, amit Jin először nem értett meg. De a végén csak helyére került a kirakós minden darabja. Beletúrt a zsebébe, egyenesen az olvadt csoki- és karamellmasszába, amit pár mogyoródarab egészített ki.
 - Oh, basszus. Szentséges ég! - hüledezett. - Én, barom beraktam még a zsebembe a nyitott Snickerst. Iszonyat nagy égés. - heherészett zavarában. 
 - Van egy váltás melegítőm a hátizsákban, ha érdekel. Igaz, kicsit kicsi lehet majd a magasságkülönbség miatt, de jobb, mint a semmi. 
 Ám Jinnél volt egy kopott, ócska farmernadrág, ami szűknek bizonyult, de mégis felment rá. Aztán szólt Jiminnek, hogy nem szeretne ünneprontó lenni, de hamarosan zár a könyvtár - fél hét volt már - és neki még lenne mit elrendezni. A másik ezt tudomásul vette, de még mindig nem mondta el, amit szeretett volna, így hát megpróbált erőt venni magán. Tempóján lassított, lassan fordult meg.
 - Mondd, csak Seok Jin! Ha van időd és kedved, eljönnél velem kávézni vagy valami? Nincs ma dolgom, aztán jó lenne valakivel beszélgetni, még ha kis semmiségekről is. - ejtett meg egy szégyenlős mosolyfélét. 
 Jin meglepődve pislogott (természetesen foltmentes nadrágban) kamu-Nam Joon felé, aki már-már feladta az egész "haverkodósdi"-t. Neki sem volt további programja, a tanulnivaló még ráér, hisz az igazi szaktársa fél pillanat alatt el tudta magyarázni az anyagot. Szóval beleegyezett, aztán szólt Jiminnek, hogy üljön le nyugodtan, míg ő végez. Szerencsére csak ketten maradtak, így nem kellett mások kölcsönzésével foglalkozni, csak elsimítgatta az ügyeket, meg rendet rakott. 
 - Mehetünk, Nam Joon.
 Ez a mondat nagyon rosszul esett Jiminnek. Már ekkor tudta, hogy ebből gondok lesznek és mihamarabb el kell mondania az igazságot a kilétéről. Nem, nem hazudott neki, de a tényeket sem mondta el Jinnek. Inkább csöndben felállt, beemelte a széket. Táskájába süllyesztette a könyvet a kamu olvasójegyével és szótlanul követte a másikat.

Akkor fussunk! 3.

Köszönöm az eddigi 6 feliratkozót!💗

×

 A buszon alig utazott pár ember, hisz az egyetem körül nem nagyon volt semmi, a szórakozáshoz pedig még túl korán volt. Hátul ült Jeong Guk, mellette Ho Seok ügyködött valamit a telefonján. Velük szemben érdektelen arccal bámulta Yoon Gi az ablak túloldalán összemosódó foltokat, amiből a város állt. Még csak azzal sem fáradt, hogy levegye a lábát az előtte lévő ülésről. Jeong Guk igyekezett minél szélesebb terpeszben ülni, nem szerette volna, ha a másik összepiszkítsa a nadrágját. Már nem volt neki szimpatikus, holott körülbelül csak negyedórája ismerték egymást - ezt túlzás lenne állítani, Ho Seok be sem mutatta őket. 

 Szóval Yoon Gi ott ült szétvetett tagokkal, cipője Jeong Guk ágyékánál: pár centi és fájdalmas első találkozás lenne az egészből. Látszólag semmi sem érdekelte, vagy ha mégis, akkor csak lefitymálóan gondolt rá. Szája kissé előrebiggyent, már most pangott a tüdeje, de pár perce nyomta el a cigarettát. A hüvelykujján lévő köröm körüli részt piszkálta; már rég volt olyan, hogy az arcára kiülő izzadságcseppeket reflektor világította volna meg. Még írni sem írt nagyon, bár néhány agyszüleményét elkezdte papírra vetni. Ho Seok csak azért jött vele, mert mindig megnézi őt fellépés közben, de a vele szemben ülő kis zsúrpubi, róla azt sem tudta, kicsoda és miért volt Ho Seokkal. Okot nem tudott volna mondani, ami miatt nem bírta Jeong Gukot, szimplán rossz napja volt. Még azzal sem szerzett jó pontot, hogy odaadta a vacsoráját, ám mindketten tudták, más lehetősége alig akadt a fiatalabbiknak. 
 Mellkasa a motor zúgásának ritmusát vette fel, közben a fejében lévő fogaskerekek ütemesen kattogtak, hogy melyik munkáját is adja elő. Ugyanis nem akart nagyon kitárulkozni Jeong Guk előtt, neki semmi köze nincs az ő magánéletéhez. Mégis kénytelen volt olyasmit felmutatni, ami ütős és mindenkit ledöbbent, tudniillik igazán rég volt a Mélypontban. Valahogy nem volt sem ideje, sem kedve az ott lévő társasághoz, bár az a hely olyan volt számára, mint másnak egy pihentető masszás. Gyógyír a hétköznapi mocsok ellen. 
 - Ho Seok! - szólalt meg Yoon Gi, de az ablakról nem emelte el a tekintetét. - Elfelejtettem pénzt hozni, csak kártya van nálam. Tudsz adni egy ezrest? 
 - Csak ha fizeted a vacsorámat. - érkezett a válasz.
 Ho Seok előretolta magát az ülésen, csípőjét megemelte, hogy előszedhesse a tárcáját. Közben többször is megbökte könyökével a mellette ülő Jeong Gukot, aki nem tulajdonított ennek nagy felelősséget. Azért még megjegyezte magában, hogy igazán beljebb húzhatná a karját. Eléggé kényelmetlenül érezte magát a társaságban, hisz senki sem szólalt meg, még csak nem is néztek egymásra. Azt viszont kínosnak érezte volna, ha ő szólal meg. Talán egy mi a helyzet-re értetlenül kapnák fel a fejüket, majd aztán az egész program alatt nem is fognak hozzá szólni. 

 A környék, ahol leszálltak gyalog tényleg messze lett volna a kampusztól, de busszal nem volt nagy táv. Yoon Gi persze egyből a legközelebbi dohányzásra kijelölt helyre sietett és elővett egy majdnem teli dobozt. Ho Seok ráérősen ment, mögötte Jeong Guk. Mikor odaértek, a levegőben már hernyókként araszoltak ki az alacsony fiú tüdejéből a füstcsíkok, hogy aztán ködként lebegjen hármójuk felett.
 - Ez most miért nem büdös? - szagolt bele a levegőbe Ho Seok. - Mentolos?
 - Ja, az. Meg nem is olyan erős a dohány benne. Csökkenti kéne az adagomat, de azért annyira nem, hogy visszaszokjak a körömrágásra. 
 Jeong Guk nagyon nem értette, miért jobb, ha az ember a körmének csócsálása helyett inkább doboznyi tüdőrákot szív. Igaz, az előbbi sem valami gusztusos dolog, de legalább nem halálos. Ő kicsit távolabb állt Yoon Gitől, de még így is átélhette a passzív cigarettázás örömeit. Követte a két barát eszmecseréjét a gyenge dohány veszélyeiről - de úgy apróbbra vágják, a káros anyagok is kisebbek és több rakódik le a tüdőben -, habár szívesebben nézte a városrészt. Tipikus munkásnegyed volt, rengeteg paneltömbbel, játszótérrel. A Mélypont is valami ifjúsági központ lehetett régebben, amikor még jobban nézett ki, mert eléggé ramatynak tűnt a foghíjas, vörös tégláival és a szocialista realizmusra hajazó ablakokkal, ajtókkal. Szemben pedig leharcolt bolt hirdette mindenféle táblával, hogy akciós a zöld tea. Az üzlet előtti biciklitároló is igencsak rozsdás volt, csupán egy kerékpár vívta haláltusáját az időjárási viszontagságokkal.  
 A buszmegállóhoz egy piros járat fékezett és egy nagyon magas fiú szökkent le. Körülbelül Yoon Givel lehetett egyidős, legfeljebb egy-két évvel körözhette le. Sárgás árnyalatú szőke haja hátra volt zselézve, de az esőfelhőkkel érkező szél belekapott, pár tincs így visszakerült eredeti helyére. Egyszerű fehér pamutfelsője és világoskék farmernadrág volt rajta, az egyik zsebében valami kerek lapult. Jeong Guknak valahonnan rémlett az illető, de erre csak akkor jött rá, mikor csak pár méterre volt tőlük, láthatta a borostakezdeményét és orrát megcsapta a sör hamisíthatatlan komlószaga. Ő kereste a fénymásolt lapon szereplő fenék tulajdonosát. 
 - Sziasztok! - köszönt, de leginkább Yoon Gi felé intézte szavait. - Hogy-hogy erre? Csak hallgatózni jössz, vagy valami produkciód lesz mára?
 A választ meg sem várta, kezét zsebébe erőszakolva kivette azt a kerek valamit, s Yoon Gi kezébe dobta, aztán már ment is vissza a Mélypont bejáratához, ám még visszakiáltott:
 - Inkább almát egyél, mint azt a mérget szívd! - nevetgélt. - Kéz- és lábtörést!
 Yoon Gi az utolsó slukknyit is letüdőzte, majd a szemetes csikktartójába ejtette a megmaradt szűrőt. A gyümölcsöt szájához emelte és jókorára nyílt akjakkal csapott le rá, a leve egyből Ho Seokra fröccsent. 

 A klub tágasnak tűnt, de az alacsonyan helyezkedő plafon nagyon összenyomta a teret. Csupán a pódium feletti rész volt magasabb. A bejáratnál le lehetett adni a kabátokat, táskát, bár szinte soha, senki nem használta. Bal oldalon bárféleség csalogatta a betévedteket, néhányan már a kezdés előtti negyedórában is a poharaktól kopott, fekete pultot támasztotta. A színpadon hosszú asztalnál ült az a férfi, aki nemrég almát adott Yoon Ginek, a mellette lévővel diskurált valamiről, mire hirtelen mindketten felnevettek. A lánynak nyakközépig érő sötét, hullámos haja és széles állkapcsa volt. 
 Jeong Gukot és Ho Seokot Yoon Gi vezette a kedvenc helyéhez, ahol kitűnően lehet látni a slammerek produkrióját, maguk viszont alig tűnnek ki az árnyékból. Míg a két fiú leült, ő addig a pulthoz ment és rendelt nekik valami italt - csak annyit mondott: hozok nektek üdítőt, ti huppanjatok le. Fogalmuk sem volt, hogy esetleg egy tálcányi Jägerbombot vagy szimpla szénsavas löttyöt, ezért kíváncsian nyújtogatták teknősmód a nyakukat. Közben Ho Seok instrukciókkal látta el a fiatalabbikat:
 - Ne kíváncsiskodj majd az előadása után, utálja, ha ismeretlenek kotnyeleskednek az életében. Épp elég nagy áttörés volt, hogy elkezdett fellépni, meg jelen van a helyi slam csoportnál. De majd idővel változni fog, ám ehhez a te aktivitásod is kell, nem pottyan csak úgy a barátságunk az öledbe. Mellesleg remélem, nem valami undorító konyak-kólát hoz ez a félkegyelmű. - fintorgott bele a végébe. - Amúgy bocsi, hogy így elrángattalak. Muszáj volt erőltetnem, tutira nem mentél volna bele. Legközelebb már megkérdezlek.
 Jeong Guk alig értette, mint mondott a másik, mert egy nagyobb csapat érkezett a klubba és elég hangosak is voltak. Ám a foszlányokból azért össze tudta rakni Ho Seok közlendőjét. Eléggé közel ült hozzá, térdei szinte súrolták a sajátjait, de nem húzódott hátrébb a tapadós bőrön, csak elbénázta volna.
 - Hát, igazából örülök, hogy elhoztatok. Bár ez erős túlzás, mert egy szóval sem figyelmeztettél az egészről. - mondta előrevont vállakkal, amitől eléggé zárkózottnak tűnt.
 - Szívesen - mosolygott. -  Egyébként mi volt a vécé-elárasztós sztorid? 
 - Hú! Na, szóval... egy emelettel feljebb mentem a nemrég említettek miatt. Aztán a piszoárnál valaki teljesen pucéran végezte a dolgát. Először azt hittem, éppen recskázik, bár utólag visszagondolva még az is lehet. - dörzsölte meg a tarkóját heherészve. 
 Nem merte elmondani, hogy a barátja Yoon Gi volt az a valaki. Ha Ho Seok megtudná az egészet, biztosan halálra cikizné vele a másikat, vagy Jeong Gukot szidná le, amiért kavargat. Így inkább nem mesélt részleteket, na, meg remélte, a mellette ülő nem kérdez vissza. Szerencséjére Yoon Gi akkor tért vissza egy-egy Jägerbombbal és sima vízzel.
 - Nem tudtam, mit kértek, inkább hoztam többfélét - huppant le Ho Seok mellé. - Jaj, mire kifizettem a nyamvadt kártyával ezeket. Na, de én mentem, ismerkedjetek csak.

 Egyikőjük sem marasztalta Yoon Git, legalábbis Jeong Guktól furcsán jött volna ki, ha visszaszólna a már nekik háttal álló fiúnak. Így inkább csak elvette a hűtött ásványvíztől párás és gyöngyöző üveget, s addig görgette ujjai között, hogy nedvességtartalmából veszített és ráncos lett. Ho Seok nem szólt a másikhoz, egyből felhajtotta az italát. Érezte, ahogy az alkohol megmarad a szájpadlásánál és csiklandozza azt, ezért megdörzsölte nyelvével a területet. Az előadások kezdetéig néma csöndben ültek egymás mellett, csak nézték a beszállingózó embereket, a poharaikat, na meg egymást. Mikor már kezdett volna kínossá válni a szituáció, minden lámpa lekapcsolódott, kivéve a bokszfelettiek, a színpadi világítás pedig felerősödött. 
 A szőke hajú férfi felállt az asztaltól, ahol a többi zsűrivel együtt foglalt helyet. Kissé hunyorgott a vakító fényáradat miatt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A közönség egy része fütyülni kezdett, poharát az asztalhoz csapkodta, hogy minél nagyobb hangzavart keltsenek. Ez is valami belsős rítus lehetett, mert az egész zsivaly egy percnél nem tartott tovább, mindenki abbahagyta, néma csönd ült a teremre. Páran rágyújtottak Jeong Guk nagy meglepődésére, hisz ki volt téve egy dohányzást tiltó tábla. A tömeg felett alattomosan húszott szét a füst, elárasztva a helyiséget.  
 Jobb kezében lévő mikrofont a szájához emelte, azonban egy szót sem szólt, csak fürkészte a néma, sötét teret. Mindenki türelmesen várta őt, mégsem nyíltak ajkai, nem jött belőle egy hang sem ki. Senki nem tudta, mire készül, a feszültséget szinte vágni lehetett volna.
 - Csak annyit akartam mondani, hogy még mindig háromezer a fellépési díj! - mondta mély, reszelős hangján, mire a tömeg röhögésben tört ki.
 Ugyanis, ha ilyen csendben megy valaki a zsűriktől a mészárszékhez - így hívták az ülőalkalmatosságot, amin a fellépők ültek előadás közben -, akkor iszonyú nagy gáz volt. A közönségből pár arc a pódium bal felére ment, hogy felírhassa a nevét, aztán bedobhassa a pénzt. Abból a listából tevődött össze az est szórakoztató-brigádja, néha véletlenszerű sorrendben hívták a pácienseket, esetleg betűrendben, épp, ahogy a pontozóknak kedve tartotta. Jeong Gukot lenyűgözte a rendszer, az összetartás, ami az egész bagázsra jellemző volt, ahogy kapocs alakult ki a hasonló ízlésű emberek között. Még, ha nem is értett az irodalomhoz, pláne nem a költészethez, de szociológus-palántaként ez a hely kellemes kis dolog lesz. Miután elvitték az irattartóba visszacsomagolt papírost, pár percig kupaktanácsot tartott a zsűri, utána a szőke felpattant, mint akit puskából lőttek volna.
- Hae In! - kiáltott a mikrofonba, majd a listás kezét szemellenzőként a homlokához emelte. - Kim Hae In, hol bújkálsz?
 Jeong Gukéktól nem messze ült egy apró termetű, festett hajú lány. Mogyorószín loboncán jócskán látszott a sötét lenövés. Szégyenlősen felállt, mire pulzáló szív ritmusával kezdett a tömeg tapsolni. Felkapta magára a darabokból összefércelt bő pulóverét, esetlenül vállaira kanyarította és gyűrött lapokat szorongatva indult a színpad felé. Nam Joon, a szőke férfi pedig biztató mosolyt küldött Hae In felé, amitől még Jeong Guk is frászt kapna: szemei alatt sötét karikák bizonygatták gyatra alvásszokásait, a bazsalygásra görbülő szájával igencsak perverz tekintete lett. 
 Mikor szabad utat kapott a mészárszék felé, megszaporázta lépteit, aztán fel is ült rá. Szemeit a lábnyomokkal teli sötét linóleumra emelte, mivel bántotta a fény. Bal combjára simította a papírosokat, aztán elvette a mellette állótól a mikrofont. Ám még nem tartotta a szájához, csak lazán fogta a kezében. Emelkedő-süllyedő vállaiból arra következtetett Jeong Guk, hogy izgul, próbál felkészülni. 
- Azt mondod, cseszettül klisés, ha egy filmben rákban, autóbalesetben hal meg valaki. 
 A közönség megfeszült: mindenki azt várta, hogy valami szerelmi bánatos szöveggel rukkol elő, nem pedig az ember lelkéig hatol a nyers igazsággal. A szavak ritmusosan, lüktetve hagyták el Hae In ajkait, néha lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd ugyanolyan szenvedéllyes és alázattal folytatta sorait. Ho Seok szinte látta, ahogy minden nap fordul egyet a matracán, erőt gyűjt magán, aztán kócosan pizsamát főz. Elnyűtt póló van rajta, na, meg egy egyszerű bugyi. Felrak egy kávét főni, majd igazít egyet a sebtében készített kontyán és megnézi a reggeli hírsávot. Közben kitekintget az ablakon, elmélázva. 
 Már ő nézte a televíziót, már ő ment a csorba bögréért, hogy a barna, gőzölgő italt kiöntse. Csupasz lábai fáztak a nyitott ablakon beáramló esőillatú szellőtől. Aggódott, mert várt valakit. Valakit, aki fontos neki, ám nem jutott eszébe a neve. Ám az egész felesleges, mert tudta, mi történt. Torka összeszorult, mint Hae Innek az ürességtől, a hiánytól, küzdött a feltörekvő könnyek ellen. Gyűlölte ezt az érzést, főleg, hogy nem is az övéi voltak, mégis sajátjának érezte. Azt sem vette észre, mikor már nem hallotta a lány hangját, mintha tulajdon gondolatai törtek volna fel, de a mellette ülő Jeong Guk mocorgása visszarángatta a valóságba.
 Hae In szavai késként hasítottak a feszült csendben:
 - Már nem várlak. Mert kurvára meghaltál.

#Díj

Atya úr isten! :o

Nem, nem új résszel jelentkeztem (viszont bátran jelentem, hogy kettővel, vagy hárommal már elég szépen haladok), hanem ahogy a cím is mutatta: egy díjat kaptam. Mégpedig Jia Woodtól, aki egy fantasztikus történetet ír Alice történetéről. :$

Ezer köszönet a díjért, és megtisztelő, hogy rám gondolt a kedves ajándékozó! 💛

          Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés! Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!

12 cucci Jia blogjáról:

× Még volt hirdetve egy szavazás a részek publikálásának gyakorságáról... Én csak azért voksoltam a "kéthetente egyszer" mellett, mert így biztos kényelmes lesz Jiának. De ezzel csak magamat kínoztam. ><

× Eszméletlenül jól fogalmaz, amikor rátaláltam a blogra, nem hittem, hogy ilyen lehengerlő.

× Egyik kedvenc gyerekkori mesémet, az Alíz Csodaországban történetét dolgozza fel. 

× Garantáltan meg fogod szeretni Floyd karakterét, mert ki nem tartana cukinak egy szexi, dühöngő tündérkét? 

× Direkt nem kattintottam először a Szereplők menüpontra, mert szeretem magam elképzelni a cselekmény mozgatórugóit, de nem bántam meg. Sőt, valahogy olyasmi bájos teremtésnek gondoltam Floydot, mint Lee Hong Ki!  💛

× Ettől a történettől kezd tündérfétisem lenni... :$ (Meg a gondolat, hogy Floyd fenekén feszül a kis nadrágja, miközben ádáz tekintettel néz a főhősre :D )

× Már amikor elkezdtem olvasni, fel akartam iratkozni. Ám akkor is szinte pofozgatnom kellett magam, hogy ébren maradjak, mert kíváncsi voltam a folytatásra. c: Így ezt csak utólag tehettem meg. 

× A csipkelődő párbeszédek abszolúte favoritok (vagyis melegen ajánlom a leendő olvasóknak!).

× A történet hatására egyik hétvégén kétszer is megnéztem az Alíz Csodaországbant, aztán elővettem az 1958-as kiadású, ősöreg kötetemet és kicsit sem néztek ám reggelente dilisnek miatta a buszon... :D

× Amikor a harmadik fejezetet olvastam, és megláttam a Hong Ki-s gifet, ne tudjátok meg, milyen fangörcs jött rám... 

× Eléggé jól forgatja Jia a szavakat, rengetegszer nevettem fel hangosan (Az éjszaka közepén, igen. Bocsi, Anya!:'c )

× Nem akartam a designról írni ebbe a tizenkét cucciba, de muszáj megjegyeznem, hogy nagyon igényes, letisztult a blog felülete és tetszik a színkomplementer, amit használ.

12 cucci a saját blogomról:

~ A saját agymenéseim találhatóak meg vegyesen, minden, ami szem-szájnak ingere (legalábbis az enyémnek><)

~ Legtöbbször este, elalvás előtt, zenehallgatás közben jutnak eszembe a történetek, és ami a legdurvább: nem írom fel sehová sem, hanem reggel is tudom, mit találtam ki. 

~ A blogot csak azért vezetem, mert pár ismerősömnek meg szoktam mutatni az írásaimat és így egyszerűbb, ha csak egy linket küldök, nem pedig körbeadogatom a Word dokumentumot.

~ Iszonyú rendszertelenül posztolok, de jelenleg összesen 11 piszkozatom van, amikkel jól is állok, de nincs időm befejezni. 

~ Az első két történetem: Menedék és Grey Potion (HP ff), de pont, hogy azokat hanyagolom... :o

~ Leginkább a The Neighbourhood nevű banda inspirál.
~ Két vagy három olyan történeten is agyalok, nekik persze még a fülszöveg sincs meg. 
~ Utálok túl sokat írni egy fejezethez, ami szerintem meg is látszik...
~ Az eddigi fanfictionjeimben a szereplők sosem az eredeti környezetükben játszódtak (kivéve a HP ff, de azt még csak nem is publikáltam ><).
~ Ha valami idézetet találsz a blogon, az mind saját, rendkívül megszenvedtem velük...:'D (Vinni ér, amúgy... nem harapok:$)
~ A Blogok menüpont alatt eredetileg az általam olvasott blogok szerepeltek, de még linkcserét kértek, aztán lusta voltam új oldalt készíteni.

~ Minden egyes linkcsere-kérő blogját elolvasom és kiválasztok egy olyan gifet, ami passzol a tartalomhoz. :$
 + Jia 12 pontját hamarabb össze tudtam hozni, mint a sajátomat, ezért is késett a poszt ><

A kérdések

Mi ihletett a történeted megírásához?

 Ahogy fentebb említettem, legtöbbször az este hallgatott zenék hatására jön az ihlet (leginkább ritmus, dallam alapján*), esetleg az időjrárás. Vagy egy-egy filmbéli mondat ragadja meg a figyelmem, aztán egy szünetet nyomva egyszemélyes bölcsészkarrá alakulok át olyankor. 

Mit gondolsz azokról az emberekről, akik azért blogolnak, hogy tartozzanak valahová? Te miért kezdtél el blogolni?

 Nem nagyon mozgok otthonosan a blogger-körben, ilyenről még nem hallottam. Szerintem nincs olyan, aki a közösségbe tartozás végett írna webes felületen, esetleg a tumblr-t mondanám ehhez a témához. Én? Hát, öö... először csak ki akartam írni magamból a stresszt (azért voltak eleinte nyomasztó történeteim), aztán rákaptam az ízére, gondoltam egyet és megosztottam a világgal. 

Szerinted mennyire fontos az, hogy hány feliratkozója van egy blognak?

 Szerintem az utcáról internetről beesett laikusnak teljesen mindegy, nem befolyásolja szerintem az embert az, hány feliratkozója van az adott blognak. Viszont ha már valaki olvassa is a történetet, azzal kedveskedhet a kedves írónak, hogy megnyom pár gombot, hisz az már valami ösztönzés: igenis van miért folytatni azt az agyérgörcsöt! 

Miért szeretsz írni?

 Számomra ez egyfajta brainstorming. Növeli a kreativitásomat, közben fejlesztem a helyesírásomat, ha valaminek utána kell néznem, akkor még művelődök is (hah!). Másrészt az olvasóim kis része kapcsolatba is lép velem, ezáltal új embereket ismerek meg. Esetleg a bloggertársakkal meg tudom beszélni a szarjaimat apró-cseprő gondjaimat, ötleteket adhatunk egymásnak ➡ szintén emberekkel kommunikálok.

Hozzád melyik áll közelebb: a kézirat vagy a gépelt szöveg? Miért?

 Ha más írását olvasom, akkor tök mindegy, csak el tudjam olvasni. :D Ha a sajátom, akkor gépelt, mert mindig más betűstílusban (betűtípusban) írok, meg legtöbbször annyi gondolatom van, hogy míg körmölnék, nagyon türelmetlen lennék és az eredmény valami nem túl bizalomgerjesztő macskakaparás lenne.

Ha azonosulhatnál az egyik karaktereddel, ki lennél? Miért pont ő?

 A Felemeltelek című történetem Yoon Gi nevű kis elmeroggyantkájával azonosulnék leginkább, mert eleve a vadászat, erdészkedés a(z egyik) nagy szerelmem, én sem vagyok valami társas lény (hiába tűnök annak), erős sem vagyok (sem testileg, sem pedig lelkileg).

Használsz írói álnevet? Miért\miért nem?

Igen, használok. Eleve sok ismerősöm van a legtöbb blogos csoportban és nem szeretném a legtöbbnek az orra alá dörgölni az érzéseimet, gondolataimat. 

Van valaki, aki támogat, ha írásról van szó?

Igen, van. (:

Miért döntöttél úgy, hogy blogírásnak adod a fejed?

Nem döntöttem így, ez csak szimpla hobbi, kikapcsolódás.

Mi a véleményed a gengszterekről? A stílus mellett, vagy ellen szavazol?

Ez elég hosszú és kifejtős téma. Ennek a legtöbb esetben lelki gyökere van, a valahova tartozni akarás érzete irányítja az embert, meg az, hogy valamivel kitűnjön (Ez egy egyszerűbb mód. Mert mégiscsak nehezebb lenne megtanulni azt, amire például Claudio Pinto képes... :'D). Esetleg az adott személy a családja miatt aggódik és ebben lát kiutat a helyzetből. Stílus? :o Inkább egy életvitel.

Szerinted ki a blogger világ legnagyobb alakja?

Már fentebb megemlítettem, hogy nem nagyon vagyok képben az ilyenekkel, de hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem tudok semmit sem. Senkit sem mondanék legszívesebben, mert rengeteg tehetséges, egyedi és kreatív blogger van jobbnál jobb ötletekkel. De mégis kiemelném Raistlint (Bloody Romantic), akinek rengeteg csodálatos agyszüleménye van, iszonyat jó az ízlése. Ő talán az első olyan író, akinek az oldalát azóta, mióta ráleltem, rendszeresen látogatom. 

*Ha csak behunyom a szemem, arra gondolok, amikor esős napokon állok a buszon, kapaszkodva a fémrúdba, nézem, ahogy apró patakokként versenyeznek csíkokba folyva a cseppek és hallom a motor zúgását. És ez csak a dallam. 

A kérdéseim:

1. Szokott inspirálni az, amit az iskolában tanulsz? (legyen szó bármiről)

2. A történetben az aktuális időjárást mi alapján írod? 

3. Miközben írsz, az általad hallgatott zenét igazítod a történethez, vagy fordítva?

4. Milyen témákat szeretsz leginkább feldolgozni?

5. Mi a kedvenc műfajod?

6. Próbálkoztál már vers- és/vagy dalszövegírással? És ha igen, hogy sikerült?

7. El szokta venni a kedved az olvasástól egy szexjelenet? (például hiteltelennek érzed, nem valami igényes stb)

8. Az általad megírt karakterek mennyire befolyásolják a viselkedésedet, stílusodat?

9. A negatív karaktereket általában hogyan gondolod ki?

10. Mi az aktuális kedvenc számod? És miért?

11. Ha bármilyen kreatív tevékenységet elsajátíthatnál, mi lenne az?

12. Mi lenne a reakciód, ha az egyik általad megformált szereplővel találkoznál? Milyen környezetben képzeled el? Csak futó találkozás lenne, vagy megismerkednél vele? Szerinted tudná, ki vagy? Olyan dolgokat csinálnál/beszélnél meg vele, ami a történetben is meg van írva, vagy sima hétköznapi dolgok lennének?

És a jutalmazottjaim (?):

Blood Redy

Lyanna

Gendelf