Akkor fussunk! 4.

 Az indiánnyár a végét taposta, s emiatt már nem igazán akadt olyan ember, aki csak út sétálgatna késő délután. Főleg nem az egyetem melletti félszigetre, ahol más sem volt, csak régi romos épületek és a hajóház. Ilyenkor is szoktak edzeni, ám akkor egy lélek sem szelte a vizet. Csak egy srác ólálkodott ott, hátha felbukkan valaki. Várakozás közben lefoglalta magát a megannyi színes levél bámulásával. A fák tele voltak még velük, a térkővel kirakott úton is bőven akadtak. Azonban a félsziget legbelsőbb pontjánál lévő pavilonba mintha vödörszámra szórta volna be őket. 

 Direkt előbb elkéreckedett az óráról, hogy őt láthassa. Sebtében vette le magáról a melegítőt, egyszer majdnem meg is fejelte az öltöző padját. Még a zuhanyzást is elnapolta - pedig szüksége lett volna rá -, csak áttörölte a kényes területeket nedves törlőkendővel, aztán végigkente a hónalját dezodorral. A testhezálló táncruhát viszont elfelejtette lehámozni magáról, s erre akkor jött rá, mikor buszon ült. Nem volt mit tenni, még a pulóvert sem vehette le, mert akkor már fázna. Így inkább hagyta a fenébe az egészet és nézte a mellette elsuhanó utcát.

 A hajóházhoz érve igyekezett minél természetesebbnek tűnni, nem akarta, hogy bárki is valami zakkant kukkolónak tűnjön. Ugyan erre semmi szükség sem volt, egy árva lélek nem tartózkodott a közelében. Először úgy gondolta, túl korán érkezett: alig múlt háromnegyed öt; körülbelül ilyenkor szokta megkezdeni az edzését a fiú. Imádta, ahogy feszülő, nyúlánk karjaival vállára vetette a kajakot, ügyelve arra, hogy a hajótestbe rakott evező ne essen ki. Meg mikor kihúzza magát, lassít a tempón. Örült is, csalódott is volt, hogy még sosem vette észre őt, miközben egy pillanatra sem téveszti szem elől őt. Néha arról képzelgett, miként közeledjen felé, szólítsa meg, netalán a kajakos fiú vegye észre és meleg mosollyal biccent felé. Aztán a körök végeztével megvárná, ameddig visszaviszi a hajót a csónakházba és átöltözik. Utána odamenne hozzá... mindig eddig jutott csupán, tovább sosem merte engedni fantáziáját. 

 Mikor már legalább negyed hat volt, kezdte feladni a reményt, hogy aznap egyáltalán láthatja az ő vízifiúját. A trikó és a collant nem segített már egy fikarcnyit sem a ruhái alatt, sőt, mintha még rontott is volna a helyzeten! Így inkább könyvtárba tervezett menni, kivenni valami olvasnivalót, aztán a lakásán, amit másodmagával osztott meg a Táncművészeti Főiskolához közel. Nem volt nagy durranás, de annál inkább otthonos, bár a fürdő kék színével nem tudott megbarátkozni: jobban szerette a bézs, esetleg barnás árnyalatokat.

 Maga sem tudta, miért járt egy teljesen más egyetem könyvtárába és miért kölcsönzött az egyik ottani diák olvasójegyével. Bármelyik másikba is beiratkozhatott volna, sosem dobogna a torkában minden egyes alkalomnál a szíve, hogy le ne bukjon. Ehelyett kockáztatott. Szóval ő volt Kim Nam Joon, a villamosmérnök-hallgató, születési dátuma alapján utolsó éveit taposhatta az egyetemen - hacsak nem ismételt pár évet a delikvens. 

 A pultnál, ahol a kölcsönzés zajlott, csak egy magas férfi állt neki háttal egy bordó garbós pulóverben, krémszínű nadrágban és fahéjéhoz hasonló árnyalatú mokaszinben. Egyértelűen és félreérthetetlenül heteró. Vagy nagyon szerethette a divatot, vagy a homlokára volt tetoválva nagybetűvel: MELEG VAGYOK! Természetesen felkiáltójellel. Ám meg kellett hagyni, tökéletesen illett a nyurgaságához és festett sötétbarna hajához. 

 Remegő gyomorral vette elő a pecsétfoltos olvasókártyát - természetesen a villamosmérnök volt ilyen nemtörődöm -, meg a két megviselt Murakami könyvet az asztallapra, kicsit hangosabban, mint kellett volna, csak, hogy észrevegye őt az alkalmazott. 

 - Áh, szép délutánt! - mondta a fiú, de még nem fordult Jimin felé. - Egy pillanat, csak végzek az adminisztrációval. Kész őrület, komolyan! Mentem volna azzal a másik féleszűvel Dunkin' Donutsbe. 

 - Neked is szép délutánt! - ejtett meg egy ideges mosolyt a másik felé. - Ráér.

 A pult túloldalán ügydködő fiú új volt, összeszorított állkapoccsal remélte, hogy nem ismeri azt a bizonyos Nam Joont. Bár a garbóját és makulátlan nadrágját elnézve nemigen áll szóba olyannal, aki még a műanyag fóliába csúsztatott papírdarabot is képes olajfoltossá és viharvertté máguskodnia. Szerencséjére már csak pár sornyi maradt hátra, aztán új jegyet kap. 

 - Na, akkor lássunk neki! - ült le egy irodai székbe, aztán odagurult Jiminhez, akinek a szíve kihagyott pár ütemet.

 Ugyanis ott állt - ült - előtte az a srác, akit már hetek óta figyelemmel kísért kajakozás közben. Testközelből még észbontóbb volt, mint a testhezálló sportruházatban, esetleg a megszokott kék polárpulóverben. Kicsit komolyabbnak, férfiasabbnak képzelte, de így nem volt teljesen olyan, mint valami istenség. Sőt, még imponált is neki a sugárzó vidámsága, na, meg az az már-már fekete csillogó szempár. És nem volt a homlokára varrva a szexuális beállítottsága. 

 - Szóval Haruki. - sóhajtott, közben Jiminre nézett és mosolygott. - Nekem Ryu jobban tetszik, de Harukit sem vetem meg. Skandináv krimit olvastál már? 

 - Nem nagyon, de szemezgettem már párral. Még van pár könyv a listámon, de később tuti szeretnék olvasni. 

 Jimint meglepte Jin - teljes nevén: Kim Seok Jin, könyvtári alkalmazott -, közvetlensége, ahogy lazán elbeszélget egy vadidegennel, mintha már jóideje ismerősök lennének. Legalább nagyjából minden olvasóval volt valami közös téma, amivel elindulhattak és nem kezdődött el egyszer sem az a kínos szemezgetés és a feszült hangulat. 

 - A Fehér éjszakát imádtam, ha nem pofátlankodok a listádra Jo Nesbøval. - nyitotta ki Jin a második Murakami-kötetet, s olvasta be a vonalkódott a kis ketyerével. - Imádtam a leírásokat, a hangulatát. Igazán, nagyon-nagyon vágytam arra a kis lappföldi faluba utazni, de máskor meg szögegyenest más vizekre eveztem gondolatban. 

 Ekkor kezdett Jimin izgatott lenni: Jin magához vett egy tollat a monitor mellől, hogy aztán kihúzhassa a legutóbbi kölcsönzést.

- Még fontolóra veszem. - biccentett mosolyogva. 

 A szájában összecsomósodott a nyál, s alig tudta lenyelni a torkában keletkezett gombóc miatt.

 Te jó isten, mindjárt kihúzza a kis tasakból azt a nyamvadt papírt, hogy megnézhesse a nevet. Tuti, ezer százalék, hogy ismeri azt az átkozott Kim Nam Joont, sőt, biztosan unokatestvérek, vagy netalán a felesége. Jézusom, számon fog kérni, hogy én ki a fene vagyok, filózott idegesen. 

 Egyből megkönnyebbült, mikor egy futó pillantást vetett a névre, még csak nem is nézett fel Jiminre, mikor széthajtotta az olvasójegyet. Határozott tollvonással húzta ki a dátumot és a kölcsönzött könyvek számát, ám a vonal nem lett szögegyenes a magabiztosság ellenére sem. 

  - Szeretnél kölcsönözni is most, vagy csak visszahoztad őket? - kérdezte, mikor a kerekekkel rendelkező ládába helyezte a köteteket. 

 - Szerintem megbarátkozok a skandináv krimivel. Amúgy dán? - mondta Jimin megkönnyebbülve, mégegy mosolyt megejtve, amit már Jin is láthatott.  

 - Neem, nem. Norvég. Dánok közül nem sokat ismerek, de jó ötletet adtál. 

Azzal Jin kitolta a ládát a pult mögül, aztán az előtérbe ment, ahol mindenféle automata, meg esernyőtartó volt. Mikor már az aprótermetű, vörös fiú nem láthatta arcát, elvigyorodott. Már tavaly óta keresi Nam Joon az olvasójegyét, de sehol sem találta. Ő meg csak úgy heccből nem írt neki újat, na, meg azt sem elmlítette, hogy sokszor látja a rendszerben a nevét pár remekmű mellett. Miközben egy szelet csokit vett (B9), azon gondolkozott, hogy ki lehet a svindler és rövidet, vagy lattét igyon. Szimpatikus volt neki az ifjabb Nam Joon - alig lehetett tizenkilenc, maximum húsz a srác -  valahogy nem akaródzott neki elmondani a tényeket, hogy komoly bajban lesz, ha tovább játszik a tűzzel.

 A lattéval és a Snickerssel felszerelkezve ment vissza a kis birodalmába, amit aznap egyedül felügyelt, ugyanis kollégája nagy színészkedések közepette vonta ki magát a munka alól. Pedig Jin szent meggyőződése volt, hogy könyvtárban dolgozni muris dolog. Csend, normális emberek, bár az adminisztratív része az egésznek kicsit lapos, de nem nehéz. A műanyagpoharat az asztalra rakta, aztán kibontotta a csokoládét. Fél kézzel vezette a bevásárlókocsihoz hasonló kis szerkezetet. 

 Hiába volt magas, akkor is kifogott rajta a polc teteje. Dunsztja sem volt, hogy eszkábálta le az az apró fiú a legfelső alatti sztelázsiról a két Murakamit. Először próbált lábujjhegyre állni, kezei kifehéredtek, ahogy a falapba kapaszkodott közben. Mikor már rájött, semmi esélye sincs, elővette a kisméretű létrát, ám már cseles volt: a lábak alá helyezett két-két Agatha Christie-t.

 - Nem aggódsz azért, hogy emiatt bajba kerülhetsz? 

  Jimin végignézte az egész kis mutatványt, meg kell hagyni, jól szórakozott rajta. Meg azon is, hogy Jin kishíján hanyatt esett a roppant pontos építményén állva. 

 - Jézusom! - kiáltott fel egyik kézzel a polcba kapaszkodva, másikkal pedig a könyvet mellkasához szorította. - Nagyon para, ahogy mindig a semmiből bukkansz fel. Mikor jöttél kölcsönözni, akkor is meglódult a szívverésem.

  - Bocsánat, nem volt szándékos. - kuncogott Jimin. - Segítsek?

 - Nem, nem kell. - legyintett, mikor a második kötet is a helyére került. - Amúgy meg Agathának már teljesen mindegy. Szerintem csak erre valók az öreghölgy firkálmányai.

 - Pedig egy Christie-regény átlagban kétszázötven oldal, az alatta lévő Harry Potter viszont kábé hatszáz. Jobban megérné azzal, mert csak egy könyv épségét kockáztatod. - mutogatott Jimin. - Egyébként nem ironikus, hogy pont egy könyvtáros csinál ilyet, aki vasmarokkal fojtogatja, persze csak képletesen, a rongálókat?

 - De az akkor is egy Harry Potter. - nevetett fel Jin.

 - Igazad van. Szóval akkor mégis hallgattam rád, és a Fehér éjszakára esett a választásom. Meg körbenéztem Murakami Ryunál. Mindegyik könyve jónak tűnik, majd legközelebb tőle vinnék valamit. - mutatta fel az egy szem könyvet. 

 Ha eddig nem követte, leskelődött volna Jin után, akkor is nagyon szimpatikus lenne neki. Jiminnek igenis bejött, hogy ilyen talpraesett, vicces és értelmes a másik. Érdekesnek találta a parfümöt is, amit használt: jellegzetes és fűszeres, akár az olasz konyha. Emlékezett rá, még tavaly télen a karácsony előtti leárazásoknál szúrta ki ugyanezt az illatot, de még a negyvenszázalékos kedvezmény ellenére sem volt rá pénze.

 Miután végeztek a kölcsönzéssel, Jimin továbbra is ottmaradt a pultnál. Szerencsére Jin nem nézte a szerencsétlenkedését, ahogy azon agyalt, mondjon-e még valamit, vagy csendben menjen el. Háttal állt neki és éppen átbújtatta a garbón a fejét, hogy levegye a pulóverét. Nem akarta bámulni a fenekét, de egy nagy barna folt tényleg nagyon szembetűnő volt ott. Hátul. Zavarában azt sem tudta, szóljon-e neki, esetleg nem szól neki és hallgat örökre. 
- Khm, Seok Jin... nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. - Jimin arca lassan olyan vörös lett, mint a haja. 
 Zavarában beszívkodta az ajkait, orcáiba vér szökött. Tágra nyílt szemekkel nézett Jinre, aztán beletúrt puha tincseibe. 
 - Mondd, mi az? - nézett rá nevetgélve a másik aranyos reakcióin. Mint akit épp előbb kaptak rajta az első maszturbáláson és próbálja magát kimagyarázni. 
 Hebegni, meg mutogatni tudott csak Jimin, meg összevissza magyarázott valamit a zsebről és a barna nadrágról, amit Jin először nem értett meg. De a végén csak helyére került a kirakós minden darabja. Beletúrt a zsebébe, egyenesen az olvadt csoki- és karamellmasszába, amit pár mogyoródarab egészített ki.
 - Oh, basszus. Szentséges ég! - hüledezett. - Én, barom beraktam még a zsebembe a nyitott Snickerst. Iszonyat nagy égés. - heherészett zavarában. 
 - Van egy váltás melegítőm a hátizsákban, ha érdekel. Igaz, kicsit kicsi lehet majd a magasságkülönbség miatt, de jobb, mint a semmi. 
 Ám Jinnél volt egy kopott, ócska farmernadrág, ami szűknek bizonyult, de mégis felment rá. Aztán szólt Jiminnek, hogy nem szeretne ünneprontó lenni, de hamarosan zár a könyvtár - fél hét volt már - és neki még lenne mit elrendezni. A másik ezt tudomásul vette, de még mindig nem mondta el, amit szeretett volna, így hát megpróbált erőt venni magán. Tempóján lassított, lassan fordult meg.
 - Mondd, csak Seok Jin! Ha van időd és kedved, eljönnél velem kávézni vagy valami? Nincs ma dolgom, aztán jó lenne valakivel beszélgetni, még ha kis semmiségekről is. - ejtett meg egy szégyenlős mosolyfélét. 
 Jin meglepődve pislogott (természetesen foltmentes nadrágban) kamu-Nam Joon felé, aki már-már feladta az egész "haverkodósdi"-t. Neki sem volt további programja, a tanulnivaló még ráér, hisz az igazi szaktársa fél pillanat alatt el tudta magyarázni az anyagot. Szóval beleegyezett, aztán szólt Jiminnek, hogy üljön le nyugodtan, míg ő végez. Szerencsére csak ketten maradtak, így nem kellett mások kölcsönzésével foglalkozni, csak elsimítgatta az ügyeket, meg rendet rakott. 
 - Mehetünk, Nam Joon.
 Ez a mondat nagyon rosszul esett Jiminnek. Már ekkor tudta, hogy ebből gondok lesznek és mihamarabb el kell mondania az igazságot a kilétéről. Nem, nem hazudott neki, de a tényeket sem mondta el Jinnek. Inkább csöndben felállt, beemelte a széket. Táskájába süllyesztette a könyvet a kamu olvasójegyével és szótlanul követte a másikat.