Dél volt, azt hiszem. Ebben nem voltam biztos, a téli égnek köszönhetően az időérzékem teljesen elveszett. A házban egy darab óra sem volt. Eirik szerint nincs szükség rá, ahogy a tévére sem. Abból mindig szemét áramlik, hajtogatta akkor, mikor az üres falra nézett a nappaliban. A házban sehol sem volt ekkora üres felület, mint ott. Mindenütt fotók, festmények, de televízió nuku.
Eirik otthonosan mozgott, ahogy előkészítette a fagyasztóból vett húst. Vörösesbarna hosszúujjúja feltűrve, így néha-néha megcsillant a fehér lámpafényben a világos szőre. Csupasz kezeivel dolgozta az olajos-fűszeres pácot a disznóra. Legalábbis ő azt monda, az disznó.
Miközben dolgozott, megkért, hogy vegyem elő az egyik serpenyőt. De ne azt, amelyiken kicsit megkopott a teflonborítás, mert abban minden leég. Megkérdeztem: akkor miért nem dobjuk ki?
- Kellemes emlékek fűződnek hozzá.
A hangja egyszerre volt lágy és mély, fiatal és bölcsességgel teli. A válasza lejtéséből arra következtettem, biztosan nem kíván többet beszélni sem az emlékekről, sem pedig a serpenyőről. A főzőlapra helyeztem az edényt, aztán felültem a pult azon sarkára, ahol nem dolgozik Eirik.
Szakavatottan nyitotta ki a csapot - egy csepp olaj sem került a fémre! -, alaposan lemosta a kezét a gránátalmás mosogatószerrel. Kínosan ügyelt, hogy ne gagyi illatút vásároljon. Legyen szó a samponomról, akár a felmosáshoz használatos löttyről. Miközben megtörölte egy viszonylag tiszta konyharuhával a kezét, alkarján lévő kevés izom megfeszült.
A tűzhelyhez lépett, a fekete lapon visszatükröződött az alakja. Borzas, lenszőke haja az égnek meredt, de a hossza miatt egészen eltakarta tarkóját. Fejét előredöntötte, mintha az egész világnak mutogatni szeretné nyakcsigolyáit. Most nem húzta össze a szemöldökét, mint szokta koncentrálás közben, hanem kisimult volt, akár egy idealizált görög szobor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése