Tudom, hogy Eirik jót akar, sosem bántana igazán. Neki mindig igaza van, így nem is foglalkoztam többet a helytelen kérdésekkel.
Fáztak a lábujjaim, ahogy kilógtak a pokróc alól. De nem bújtattam be őket, így emlékeztettem magam arra, hogy az egész valóságos. Bár lassan szeretném, ha az egész egy álom lenne.
Kint csak úgy zúdul a hó, alig látni a házat körülölelő tűlevelű erdőt. Néha-néha felsejlik pár szürke, vagy sötétzöld folt a fehérséget megtörve.
Olyan ez az egész, mint a hógömb. Egy zárt világ. Én a golyóbis kellős közepén lévő faházban, akörül fenyőfák, s a hó csak akkor hullik, ha valaki felrázza. Kénye-kedve szerint.
Eirik velem szemben, egy középbarna, kopottas bőrkanapén kucorgott felhúzott térdekkel. Egy fekete könyv volt nála, amit biztosan tartott hófehér kezeiben. Az erei halványkék hálóként szőtték át. Időnként lopva rám pillantott, azt hitte, nem veszem észre, de nem akartam leleplezni. Úgy tettem, mint akit megbabonáz a hóesés. Ami igaz is volt.
Halkan megköszörülte a torkát, nyelt egyet.
- Hozzak neked teát?
Halkan, udvariasan elutasítottam, nem szerettem volna felmelegedni. Jó volt a valóságban. Eirik ártatlannak, sebezhetőnek tűnt a keménykötésű könyv mögé barikádolva. Mogyorószín szeme lassan mozdult balról jobbra, hogy aztán ugorhasson egyet átlósan a következő sor elejére. Nikotin és kávéillatú levegőt fújt ki. Ezt persze nem éreztem, de amióta világ a világ, mindig ilyen lehelete volt olvasás közben. Mezítláb talpa szinte hozzátapadt a kanapé kárpitjához, egérszürke melegítőnadrágja felcsúszott, csontos bokája kilógott.
A feje fölé nézve láthattam a könyvespolcok sorait, amik roskadásig voltak. Gondosan összeválogathatta a köteteket, amiket itt tart, morfondíroztam. Voltak ott újak és régiek is. Vajon honnan hozta ide? Hány könyvesboltban fordult meg?
- Vannak testvéreid? - kérdeztem tőle, mert már untam az őrjítő csendet.
Becsukta a könyvet, de a mutatóujját két lap közé csúsztatja, sóhajt egyet. Megmasszírozta az orrnyergét, beletúrt a tarkóján lévő lenszőke tincsekbe. Kerülte a tekintetemet, inkább kinézett az egész keleti falat kitöltő üvegen, csakhogy ne kelljen belenéznie a szemembe.
- Nem az számít. A múlton ne rágódj. - lassan, komótosan kibúvó szavaival csak kitért a válaszadás elől. Kinyitja a könyvet, hogy úgy tegyen, mint aki olvas.
Sosem beszélt arról, mi történt, mielőtt itt lettünk volna. Én csak a gyerekkoromra emlékszem, de az általános iskola utáni dolgok teljesen kiestek. Miért nem akarja, hogy kinyissam a szemem? Elismétlem a kérdést. Jobbját feltartja intett nekem, homlokráncolva lepisszegett. Fel sem nézett a lapról, de már nem követi a sorokat.
Átültem a fotelból a kanapéra mellé. Vállamon a szúrós, kifakult pokróc. Szinte hallottam a talpamban lévő idegek tiltakozását a hideg hajópadló ellen.
- Biztosan nővéred, és.. vagy egy öcséd van. - fordultam felé.
- Erről nem szeretnék beszélni. Csak mi számítunk. A jelen. És az, mi fog velünk történni. - torkollt le.
Lecsapta a könyvet a dohányzóasztalra, ami nyekkent egyet.
- Nem hiányolod őket? - tudtam, ezzel csak kihúzom a gyufát, de ki akartam lépni a burokból, amit ő szőtt nekem. - Valamikor nem jönnek meglátogatni?
Visszakézből pofon vágott jó erősen. Lendületből. Bizseregve égett az arcom bal fele; éreztem, hogy bedagad. Tágra nyílt szemekkel hátratántorodott, közben csak hebegett.
- Bocsáss meg, soha nem akarlak bántani.
Eközben nem vette észre a dohányzóasztalt, amiben megbotlott. A fakeretben lévő üveglap milliónyi darabra törött, Eirik a könyökére támaszkodva ért földet. Pillanatokkal később rengeteg vér színezi be a hamiskás gyémántokat.
Kiszaladtam kötszerért, na, meg rongyért, hogy feltakarítsak utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése