Mondd el, mi a hibám - 1. rész

Nekitámasztottam a fejem a lehajtott vécédeszkának, és sírtam. Először üvölteni akartam. Szétszedni az egész fürdő berendezését. De tudtam, ezzel úgysem érek semmit. Arra gondoltam, mi van, ha csak vicc az egész, aztán megláttam a következő teszten is a két csíkot.

Vicc. Az egész nap egy vicc. Nem is vagyok terhes. De az a kettő ketyere gúnyolva kántálta az igazságot. Szipogva letéptem két csíkot a vécépapírból, megtöröltem vele az orrom és bementem Bennetthez a nappaliba. Már akkor meglátta a vörös szemeimet, amikor még az előszobában voltam, de csak a kanapéra ülve kérdezte meg, mi a gond.

"Csak megjött és görcsölök", mondtam.

Erre átkarolt, a vállamra hajtotta a fejét, majd az az ujjaival körkörös mozdulatokkal cirógatott. El sem hinné, ezzel mit adott nekem. Fáklyával megvilágította azt az utat, amit szeretnék járni. Neki mindegy, hogy döntök, ő támogat. De erről nem tudott, nem is tudhatott. Eszembe jutott, hogy a teszteket bedugtam a nadrágomba. Ha kicsit közelebb bújt volna Bennett, akkor végem. Ürügyként kimentem a konyhába, hogy görcsoldót vegyek be, közben a szemétbe túrva leraktam a zsák aljára.

₪

Éjszaka igyekeztem nem elbőgni magamat, nehogy Bennett felébredjen. A nyárközepi időjárás végett nyitva volt az ablak, így még beszűrődött a város zaja. A tömbház előtt elhajtott pár autó, szép halkan, nehogy mgzavarják az alvókat. Felkeltem, hogy behúzhassam a könnyű anyagú, világos függönyt. Az ablakunkkal szemben a sárgás fényű utcai lámpa körül éjjeli bogarak röpködtek.

Miután visszabújtam az ágyba, félig-meddig betakaróztam és elvettem a szekrényről a már húgymeleg vizet, hason fekve, felkönyökölve hörpintettem fel, majd az üvegpoharat a falapnak koccantva visszatettem azt. Oldalra fordulva, térdeimet átkarolva sírtam álomba magam.

₪

A munkahelyen takargattam a hasamat, holott sejtettem, a kicsi még csak pár hetes. Úgy éreztem, mindenki látja, tudja, érzi a változást. Délben elkerültem az ebédlőt, de még a mosdót is, nehogy valami furcsa szag miatt elhányjam magam. Szóltam az egyik kollégámnak, Clairnek, hogy kissé rosszul vagyok, aztán megkértem, hozzon nekem valami gyümölcsöt, és valamit, aminek a tápértéke egyenlő a nullával.

Addig ott ültem az irodában, hátradőltem a székben. Ott voltam én, a hasam és a gondolat, hogy annak, aki ott bent kiáltozik az életért, én esélyt sem adok. Igyekeztem nem meghatározni a nevét, nem kitalálni a nemét. Úgysem fog sokáig létezni, azóta halálra ítéltem, mióta megjelent két egyforma színű csík.

A mandarinokat, a körtét úgy, ahogy le tudtam nyelni a nedvességtartalmuk miatt, de a babapizskótára elég volt csak ránéznem és máris kiszáradt a szám és a torkom.

Munka után írtam egy SMS-t Bennettnek, ne várjon meg semmivel sem. A könyvtár négy-öt saroknyira volt a munkahelyemtől. Gondoltam buszozásra, de a menetrendet látva inkább nekiindultam gyalog. Egyébként imádtam ezt a környéket, mert nem az a tipikus belvárosi beton-üveg keverék, hanem régi bérházak, íves ablakokkal. De most nem tudtam vidáman tekinteni rájuk. A könyvtár épülete is ilyesmi témájú; a bejárathoz szürkés lépcső vezet. A kopott, sötétbarna ajtón már csak lógott a kilincs. Köszöntem az alkalmazottaknak, majd a plafonra felfüggesztett táblák segítségével tájékozódtam.

 Rengeteg terhességgel kapcsolatos könyv volt, de csak tizede írt az abortuszról. Leemeltem párat, majd egy mályvaszín borítású fotelbe ültem, az amellett lévő asztalra meg a köteteket tettem.

 Szinte hallottam a csöppség sikítását, tiltakozását, miközben a terhességmegszakítás gondolata elnyomta őt. Közben én is küzdöttem a könnyeimmel, erőt kellett gyűjtenem, hogy tovább lapozhassak. Egy kép, amint a pillangószárny vastagságú bőrén átütnek a testét körülölelő erek hálózata. Egy kép egy véres szöveten lévő halott embrióról.

 Ennyi elég is volt. Becsaptam a könyvet és sietve lépdeltem ki a mosdóba lehajtott fejjel. Ott a kezemből ittam, lelögyböltem az arcom, majd papírtörlővel megszárítkoztam.

A tervem az volt, hogy visszasuvasztom a könyveket, majd meglépek innen. Egy percnél tovább sem bírtam ott maradni. De az asztalról, aminél nemrég ültem, eltűntek a könyvek. Mindenképp a helyükre szerettem volna rakni, ezért a keresésükre indultam. Egy szomszédos olvasó-kuckóban ráakadtam egy férfire, aki a könyveket bújta. Az én könyveimet.

Ha odamentem volna, biztos kínos jelenet vette volna kezdetét, de azért még hezitáltam a polcsor mögé megbújva. Megigazítottam a talpam közepéig csúszott titokzoknimat, majd a válltáskámat megigazítva fogtam sietősre a lépteimet.

Az idő fullasztóan meleg volt, az égen nehéznek tűnő felhők gomolyogtak, s az épületek ablakai tükrözték a szürke felleget. Mindenki felfelé kémlelgetett, táskáikban esernyőt keresgettek, nem sok híja volt, hogy Niagaraként zúduljon ránk a hatalmas víztömeg. A fejem fájt a légnyomástól, tüdőmbe alig jutott be valamicske oxigén, nem sokkal később szédülni kezdtem. Szemem előtt színes foltok kezdtek táncolni, ami nem sok jót jelentett. Eltántorogtam a megállóig, leültem a padra, és a várakozó üveglapjának támasztottam a hátam. Még mindig nehezebbre esett levegőhöz jutni, olyan érzésem volt, mintha vasbéklyók szorítanák a mellkasom.Táskámból elővettem a telefonomat, feloldottam a bal alsó sarokban lévő csillaggal, majd bepötyögtem Bennett számát.

₪

- Igen, ő a feleségem... - mondta egy mély, cigarettától érdes hang.

Oldalamra fordultam, de pár vékony, hideg valamitől nem tudtam mozdulni. Műanyag csövek, amik katéterbe torkolltak. Az ágynemű sem volt a szokásos selymes szaténból: szappanszagú és ropogós. Szemeim súlyosak voltak, valahogy nem akaródzott kinyitni őket.

- Kérem, itt töltse ki. - ez már egy nő hangja volt. Finomabb, dallamosan csengő, szinte még gyermeki. - Amint felébredt, máris ellenőrizzük az állapotát, bár most sem súlyos. Pár óra, és hazaviheti.

Pár tollsercenés, és klumpák tompa lépte után csönd lett a kórteremben.

Vajon kit visznek haza? A férfi hangja nagyon szimpatikus volt, mázlista lehet a felesége. Kihallatszott belőle az értelem és a tapasztalat. Talán ügyvéd, vagy valamilyen professzor. Szikár lehet, negyvenes évei közepén, finom illatú arcszesszel és fűszeres parfümmel. Ingjének legfelső gombja nincs átdugva a lyukon, hanyagul mutogatva a kulcscsontok közötti íves szegycsontmarkolatot.

 Azonban nagyon érdekelt, én miért voltam kórházban. Ki hozott be? Hol van Bennett? Az ő hangját miért nem hallottam? Vártam, hogy megsimogassa az arcomat, vagy a takaró mellettem besüppedjem a súlya alatt és kedvesen keltegessen. De ez nem történt meg. Senki nem közeledett felém, a kutya sem törődött velem. Így hát kinyitottam a szemeimet, de egyből hunyorítottam, mert egyik oldalról sárgás lámpa, másikról pedig az ablakból beszűrődő vakítóan fehér fény bántotta a retinámat. Borzalmasan nézhettem ki. Éreztem a tarkómon összegyülemlett csomókat, a könnyektől nedves bőrt a szemem körül - tuti, elkenődött az a kicsi spirál, amit felkentem reggel.

A fehér komód mellett ugyanaz a férfi ült, mint aki a könyvtárban eltulajdonította a könyveimet. Hidegbarna hajában jócskán keveredtek ősz hajszálak, de a szeme, szája körül összegyűlt ráncok is jól álltak neki. Ajkai hosszúak, íveltek voltak, azonban nem vékonyak. Zöld gyapjúpulóver és fekete farmernadrág volt rajta. Tekintetét rajtam pihentette, úgy látszott, jól szórakozott ébredésemen. Körbepillantottam: senki sem volt rajtam kívül.

- Ön mondta az imént, hogy felesége van? - kérdeztem.

- Tessék? - válaszolt ugyanazon a nikotintól jellegzetes hangon. Egyből tudtam a választ.

- Elvittek az imént valakit? Egy nőt például... - csuklott el a hangom.

Még mindig gyenge voltam, a végtagjaim sajogtak. A férfi felhúzta alig látható szemöldökét, amitől homlokán megannyi ránc jelent meg. Karikás szemeiről ordított, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt.

- Mióta itt vagyok, magán kívül egyetlen egy beteg sem volt a teremben.

- Akkor azt hazudta, hogy én és Ön házasok vagyunk? - emelkedett kissé hisztérikusra a hangom, bár a vége eléggé nyekergősre sikeredett. A hangszálaim még mindig azt sugallták, hogy pihentetnem kéne.

- Igen, azt tettem. Bár nem volt nehéz, a vezetéknevünk is ugyanaz. Meg elkerültem a kellemetlenségeket.

Felállt, azt mondta, hívja a főnővért, hogy még egyszer vizsgálat alá vehessenek, aztán hazakísér. Nem elleneztem, teljesen igaza volt. Hálás voltam neki, hisz rengeteg dologtól megkímélt. Bennett sem tudhatta meg a várandósságomat, a szüleim kérdései sem ostromoztak.

Miközben a sztetoszkóppal vizsgáló doktor velem foglalkozott, a főnővér szorgosan körmölte az orvos minden egyes latin és nem latin szavát, végig az engem megsegítő férfit néztem. Ő állta a tekintetem, sőt, azt is megengedte, hogy végigmérjem. Teljesen igaz volt az, amit csukott szemmel képzeltem a hangja alapján. A doktor nem küldte el őt, mikor a kontroll elején le kellett vennem a kórházi ruhámat, engem sem zavart a jelenléte.

₪

Még csak nem is kellett navigálnom, Marcel tudta anélkül is az utat. Az autója kívülről, belülrő szép, áramvonalas volt, gyönyörű krémszínű és kényelmes állítható ülésekkel. A lakkozott fa műszerfala közepén sötétkék fényű óra mutatta az időt, a rádió a betett CD-n szereplő dalok címeit mutatta. Egy kézzel fogta a kormányt, másikkal a kesztyűtartóban matatott.

- Ez a magáé, Adeline. - az irataimat nyújtotta felém, amit elvettem őle.

Kezei nagyok, mégis vékonyak voltak. Fehér bőrén átsejlettek a lila és zöld erek, ami gyönyörű látványt nyújtott. Érdes tenyere arról árulkodott, hogy fizikai munkát is szokott végezni. Talán kerti munka.

Alig szóltunk egymáshoz, mégis kellemes volt társasága. Hátamat nekidöntöttem a puha bőrhuzatnk, Marcelt és az ablakban elsuhanó várost néztem felválta. Most sem zavarta, hogy bámultam. A homlokából az egyenes vonalú orrába tartó ív nem volt túl mély, erős járomcsontja kiszögellt, az alatta lévő bőr besüppedt, jelezve, hogy az évek eljártak felette. Ajkaival mintha mindig csücsörített volna, de épp így volt olyan karakteres, akár egy provence-i bor.

 Nem sokkal hét után az utcai világítás felkapcsolt, s a vörös téglaépületek árnyéka kontrasztosabb volt. Az ég szürkéskék, de a horizontvonalnál még sárgás. A fák sötétek voltak, nem lehetett megkülönböztetni a zöld lombkoronát a barna törzstől.

- Az irattartójába beraktam egy cetlit, rajta a telefonszámommal. Nem szeretném magát zavarni, Adeline, viszont késztetést érzek, hogy megóvjam magát bármitől. Csak hívjon fel, ha úgy érzi, szüksége van valakire.

 Marcelt elnézve már nem volt szükségem másra, csak rá. Szerettem volna, ha úgy vigyázna rám, mint egy apa, egy báty vagy férj. Teljesen mindegy, csak valahogy kapcsolatban maradni vele. Együtt végigolvasni egy könyvet, megmosná a hátam, reggelit készítene, együtt néznénk be a vadasparkba. Szemeimbe könnyek szöktek, bevörösödtek. A sós nedv nem csorgott le az arcomon, hanem gyűlt a vízvonalamon. Marcel elővett egy papírzsebkendőt, finoman a kezembe helyezte.

- Köszönöm, Marcel. - mondtam fátyolos hangon.

 Nemsokára bekanyarodott az utcánkba, leparkolt a lépcsőház előtt és leállította a motort. Az utastérben fény gyúlt. Máris éreztem a gyomromban gyülemlő émelyítő hiányérzetet. Kiszállt az autóból, majd nekem is ajtót nyitott. Hajamat a fülem mögé tűrtem, majd jobban a vállamba húztam a táskámat. Marcel fölém tornyosult, épp, hogy csak a válláig értem. Meleg, sötét mogyorószín szemeivel rám nézett, elmosolyodott, így megannyi ránc szaladgált vonásain.

- Bájos így a haja. - jegyezte meg. - Na, menjen, Adeline, pihenjen egy jót. Nehéz út áll még maga előtt.

Tenyerébe temette apró kezeimet, finoman végigsimított hüvelykujjával párszor, majd elköszönt tőlem és a kocsijához támaszkodva nézte végig, ahogyan felszaladtam a betonlépcsőn és beírtam a kódot, hogy beléphessek a lépcsőházba. Még egyszer hátranéztem, láttam, integetett, aztán beült az autójába, de még nem hajtott el. Megvárta, míg felértem a lifttel és felkapcsoltam a konyhában lévő villanyt. Csak azután indította el a motort, s hagyta el az utcát.

Bennettet nem láttam, így a fürdőbe vettem az irányt. A tükörbe nézve azon tűnődtem, mit találhatott bennem vonzónak Marcel, akár csak egy tizenéves kamasz. Semmi érdekes nem volt bennem, maximum az ázsiai felmenőktől örökölt barna, mandulavágású szem, amiből már csak egy leheletnyi látszódott. Sápadt bőröm kiemelte a karikáimat. Elmosolyodtam, s fáradt arcom valamivel élénkebbnek tűnt.

Miután kiléptem a kádból, rákvörös testem köré fehér frottírtörölközőt terítettem, majd még vizes lábbal tapicskoltam végig a lakáson. A nappali felől zajt hallottam, a szívem a torkomban dobogott. Hiszen nem volt itthon Bennett, amikor hazaértem, a bejárati ajtó csapódását sem halottam. Kezembe vettem a légkondícionáló távirányítóját, hogy azzal csapjam le a betolakodót, de szerencsére csak Bennett mászkált a szobában.

Letettem a dohányzóasztalra a ketyerét, közben észrevettem egy kibontott levelet Bennett kezében. Ekkor tűnt fel a távolságtartó viselkedése, hisz máskor mindig öleléssel vagy puszival üdvözöl. De most pár lépéssel állt tőlem. Feltartotta a borítékot, s kérdő pillantást vettem rá. Ekkor vettem észre annak a klinikának a logóját az egyik sarokban, amit a napokban kerestem fel.

- Attól a férfitól van, aki kirakott téged? - a hangja kimért, mégis feszült volt.

Hitetlenkedve néztem rá. A máskor gondosan igazgatott fürtjei most szanaszét álltak, mintha állandóan beletúrt, vagy tépte volna. Megértettem haragját, ugyanis neki kellett volna elsőnek tudnia arról, akit a méhemben hortam, erre egy jöttment öreg fószer hamarabb értesült a poronytról, mint a tulajdon apja.

- Jaj, Bennett! Jézusom! Dehogy is. Tegnap láttam a könyvtárban, amint visszateszi a könyveimet, mert kimentem mosdóba. Aztán a buszmegállóban összeestem és bevitt a kórházba. Nehogy azt hidd, vele aludtam. - próbáltam neki elmagyarázni,

bár az egész történetet kívülről hallva elég nehéz lehetett megemészteni, nekem is hihetetlen lenne. Miközben meséltem, kifordult önmagából. Egyik szavamról sem akart megbizonyosodni, hogy igaz, inkább homokba dugta a fejét. Láttam rajta, legszívesebben megütne valamit, ám engem sosem bántana. Azonban mégis taszított egyet rajtam. Hátrazuhantam, fejemet bevertem a dohányzóasztalba. Ijedtembe megragadtam elnyűtt pólóját, így előreesett, könyökével összetörte az üveglapot. Tenyeremen végigszántott egy szilánk, amit a rólam leesett törölközővel kötöttem össze.

Ezután még üvöltözött velem jó sokat, csodálkoztam, hogy nem hívtak ránk rendőrt. Végignéztem, ahogy mindennek elhordva pakolta össze a ruháit egy sporttáskába, majd nagy robajjal csukta be maga után a bejárati ajtót. A kulcsot ledobta a dohányzóasztalunk maradékába.

Sajgó tenyérrel, meztelenül ültem a fotelban és vártam, mikor jön vissza.